A falakon kecses antilop-trófeák meséltek Afrikáról, a vitrinekben és a polcokon szelíd, bölcs, mindentudó mosollyal néztek rám a régmúlt idők gyermekarcai, és a történelem megannyit emlegetett nagyjainak képmása lelkembe varázsolta a hősiesség és hazaszeretet nemes érzését. Ahogy belekóstoltam a felszolgált, illatos kávéba, több ezer mérföldet utaztam a gondolat szárnyán a perui őserdőkbe, szinte láttam az Amazonas vizének csillogását, hallottam az erdő madarainak dalát, és együtt énekeltem a földet megművelő kecsua indiánokkal. Házigazdám leült a kávézóasztal mellé, kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, és pár udvarias mondat után pipáját megtömve kezdett mesélni a kérdésemre válaszolva. Bevallom,hogy én, a javakorabeli nagymama, úgy ültem a vele szemben lévő fotel ölében, mint a gyermek, aki alig várja, hogy elkezdődjön a varázslat.

Nem volt nagy különbség a falubeli többi gyerek élete és az enyém között. Talán az, hogy nevelésem nagyon szigorú keretek között történt. A falubeli gyerekek előtt nyitva volt a park, mi – én és a nővérem – együtt játszottunk velük. Volt a lányoknak is és a fiúknak is külön csapata, „bandája”. De mikor eljött a tanulás ideje, akkor nekünk be kellett menni, a többi gyerek pedig tovább játszott a parkban. A mi napirendünk szerint 5-6-ig lehetett játszani, azután kezdődött a délutáni tanulás. Az iskola első éveit privát tanulóként végeztem nevelők és tanítók, tanárok irányításával. Pontos időbeosztás szerint éltünk. 5 éves koromban például a napirendem úgy szólt, hogy 7-kor kelés, azután reggeli, 9-től tanulás, majd különböző sportok, mint a vívás, korcsolya, lovaglás. Pontosan emlékszem az első pónimra. Dorkának hívták. Korán kezdtek a vadászatra is tanítani. 7 évesen már elkísértem édesapámat a vadászatokra. 8 éves koromban vehettem először fegyvert a kezembe, ez még csak légpuska volt, de mikor 9 éves lettem, már engedélyezve volt számomra egy selejt bak elejtése. A vadászfegyverek használatát agyaggalamb-lövészettel gyakoroltuk. A vívást először tőrrel kellett megtanulni. Télen korcsolyáztunk, hokiztunk, egész évben játszottunk csapatsportokat, pl. futballt. De ezeket is magas szinten kellett művelni. A tanáraink is neves sportolók, edzők voltak. Történt egyszer, hogy az akkori lovasedzőm, veszprémi Schaureck Otmár, aki a ’36-os berlini olimpián a military versenyen aranyérmet szerzett, felültetett az egyik ugrólovára, és elég magasra tette az akadályt. Rá is vezettem a lovat annak rendje és módja szerint, de a rúdhoz érve inamba szállt a bátorságom, amit a ló megérzett, kitört, és bizony én leestem róla. Az edző alaposan összeszidott, mondván: „Maga schuszter – örökké akar élni?” A tanáraink, nevelőink magáztak,de szigorúan kiszabták a büntetést, ha valamiben mulasztottunk. Volt a háznál személyzet, de magunk körül nekünk kellett rendet tartani. Elég érdekes az, hogy például egészen kicsi korom óta nekem kellett reggel az ágyamat bevetni. Ha ezt elmulasztottam, megkaptam érte a büntetést. Az elemi után Pannonhalmára kerültem, így csak a szünidőket töltöttem itthon. A nyári vakáció alatt két hétig minden nap a birtokainkon kellett dolgozni a munkásokkal együtt. De amikor lovaglóórára mentem, a ló már leápolva, felszerszámozva várt, csak fel kellett rá ülni. Edzés után leszálltam a lóról, a lovász elvezette, és az ő feladata volt, hogy leszerszámozza, és leápolja a munka után. Ezért aztán, mikor már 35 éves korom körül Angliában military-ban készültem versenyezni, nem tudtam, hogyan kell elvégezni a lovak körüli feladatokat, így ezt az ott dolgozó lovászlányoktól kellett megtanulnom.

A történelem sodra az életét hamarosan kevésbé gondtalan mederbe terelte. Milyen érzésekkel hagyta el az országot?

13 évesen kellett elhagyni az addigi életünket. Anyámmal és a testvéreimmel indultunk el. Apám maradt, és mikor a búcsúra sor került, én igazából úgy éreztem, mintha egy nagy kaland kezdődne. Nem tudtam átérezni azt, hogy ez a kaland 50 évig fog tartani. 1944 októberében hagytuk el Magyarországot. Azóta is sokan kérdezik tőlem, hogy volt-e honvágyam. Mindig azt kell válaszolnom, hogy nem volt, mivel az az otthon, ahol felnőttem, amihez minden emlékem kötött, már nem létezett. Ami után vágytam, azt az otthont, a hazát mindenhová magammal vittem, azt nem hagytam el soha.

Egy amerikai újság kérésére, már nem is tudom mikor, írtam erről egy cikket. Éppen nemrég találtam rá a kéziratra, ahogy az írásaimat rendezgettem. Lefordítottam magyar nyelvre. Szívesen átadom egy másolatát:

„TORNYOSULÓ FELHŐK – írva valahol a nagyvilágban, valamikor 50 éves emigrációm alatt, angol nyelven”

„Nem jött ki az őzbak, mely engedélyezve volt nekem. Amelyre vártunk, fiatal korom miatt (12 éves) selejtnek kellett volna lennie, nem több, mint 4-5 éves, kizárva agancsának trófeába való erősödését, növekedését. De megfigyeltünk egy pár sutát, melyek szerencsére nem voltak erős bakok által kisérve, ezeket elejteni nekem tiltva volt, és így meg lettem óvva a fájdalomtól. Alig naplemente után, szintén élvezettel figyeltünk egy darabig két mezei nyulat, amelyek boldogan játszva, táplálkozva, a még mindig buja lóherés fűben, majd kényelmes, kis, játékos ugrásokkal átváltva a szomszédos, fővárossal (Palotával) határos, már learatott szántóföldekre, eltűntek.

Már nem emlékszem, miért is határoztunk úgy, hogy megpihenünk a Rózsa Dombon, hisz már késő volt, és nekem már másnap korán reggel indulni kellett az intézetbe, Pannonhalmára, ahol, mint minden bennlakó, csak karácsonyra jöhettem ismét haza. Ez volt az utolsó nap, amelyen engedélyezve volt az éves űzbakom elejtése. Talán azért is, mert Koleszár vadászmesterünk meg szeretett volna vigasztalni az elmaradt lehetőségért iskolaévem kezdete előtt, mielőtt visszakerékpározott volna három portásházunk egyikébe, ahol ő lakott, és amely mint Koleszár Kapu volt ismert azon a 4,5 kilométeres úton, mely a kastélytól az egész parkon keresztül, majd tovább Újpest felé vezetett, és amelyet Grófi útnak hívtak. Mondta nekem, hogy jövő június végén, biztos kapok egy jobb bakot, amelyet ő már számomra előre kiválasztott, függően „felső” (szüleim és a számos nevelő tanácsainak észrevételezéseivel) rendelkezések betartásával, beleértve jó iskolaévi jegyek és viselkedési bizonyítványok ellenében.

Már arra se emlékszem igazán, hogy miért is voltam annyira szomorú, kapaszkodva a padhoz, amelyen ültünk? Talán azért, mert tudtam, hogy egy pár óra múlva ismét búcsúznom kell parkunktól, a Rózsa Dombtól, az őzektől, a nyulaktól, a kopóktól, a többi kutyánktól és a lovainktól az istállónkban, nem messze a külső parkban a tavak mögött. Karácsony, majd a „Jövő Év” oly messze tűnt, hogy csak megtartani, szívembe szívni próbáltam minden pillanatot, amelyet ez az utolsó nyári este otthonomban – a közelgő hajnali utamra, Nyugat-Magyarországra – nekem ajándékként adott.

Akkor még nem tudtam, hogy nem lesz számomra őzbak egy év múlva. Koleszár nem fog várni rám 5 óra 30-kor kerékpárjával a kastély udvarában, hogy elvezessen a nekem szánt őzbakhoz. Kráterek fognak tátongani szántóinkon, rétjeinken, mezőinken, vadföldjeinken. Rövidre rá, üres lesz az istállónk, Dorka és Egyetlen nevezetű pónim, Robi és Tirana, édesapám, és Rio és Rita, édesanyám lovai nélkül. Ugyanúgy nem lesz már 12 kopóból álló falkánk, melyeket síró édesanyám parancsára főlovászunk, akit Csatlósnak hívtunk, 12 golyóval megkímélt az éhes, kóbor kutyák sorsától, azon a napon, amelyen hosszú évekre, testvéreimmel együtt, elhagyni kényszerültünk mindannyiunk otthonát, hazáját, Koleszárt, Csatlóst, Szőke Antalt, Bogár Mihályt, Paulát, Irmát és a többit. És mégis, később, a kastélyban, egyedül a szobámban, még sokáig sírtam, mielőtt végre elaludtam.

A csalogány sem énekelt már, melyet felváltott az énekes rigó hajnali dallama. Kora reggel volt, és indulnom kellett az iskola intézetébe. 1943. szeptember 6-át írtunk, az utolsó 13 hónap első napját Fóton, hazámban, örökké szeretett – emlékét mindég szívemben hordott – otthonomban.”

– folytatjuk –

Horváthné Zsuzsa